Lenka Procházková: Maghajlás a sírásó előtt

Minthogy Shakespeare a rendezői utasításokkal meglehetősen fukarkodott, csak találgatni lehet, vajon úgy tervezte-e, hogy a temetőjelenet nappal, avagy sötétedés után játszódjon. Az, hogy a szín Ofélia drámai temetésében éri el a tetőpontját, a napszak megállapításához nem jelent fogódzót. Akkoriban lehet mindennapos dolog volt a sötétedés utáni temetés, különösen abban a kis Helsingör melletti temetőben, s kiváltképp a vízbe fulladt lány esetében. A sírásók, majd a pap is arról értekeznek, hogy a megboldogultnak a rend szerint felszenteletlen földben kellene nyugodnia, csakhogy ezt valaki megtiltotta. Kicsoda? Biztosan a királyné! A lány őrületbe menekülése meg kellett hogy érintse. Hát még a halála! – Na jó – adta be a derekát a pap –, de sötétben lesz a temetés! És küldött valakit a sírásókhoz, hogy készítse gyorsan elő a sírhelyet.
A mi egykori családi drámánkban is csak sötétedés után játszódott le a temetőjelenet. Habár kora reggel óta kerestük a sírhelyet, úgy látszott, Prága egyetlen új halottat sem fogad be már. Míg végre Olšanyban el nem árulta valaki súgva, hogy Helsingör számára az elhunyt, tabu. – Akkor majd eltemetjük Morvaországban! – döntötte el édesanyám. – Úgyis gyűlölt itt mindent! – tette hozzá igazságos haragjában igaztalanul. De az elhunyt egy barátja, aki a mi barátunk is volt egyben, az élőké, helyesen vetette közbe, hogy apa túl messze lesz tőlünk. – Próbáljuk meg akkor a motoli temetőt újra – sóhajtott fel édesanyám –, hátha lesz ott valaki ma este, aki... normális. És bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy könnyein keresztül azért kilásson az útra.
Hosszú szerpentinen ereszkedtünk lefelé, amikor egy kanyarban hirtelen lefékezett. – Látjátok azt ott balra? – Messziről nézve úgy tűnt, mintha egy kivilágított karácsonyfa lenne, csak fektetve. Közelebbről egy kicsi temető. Aprócska, falusiasan barátságos temető kápolnával és a sírásónak épített házikóval.
A férfi, aki egy mélyre eresztett lámpa fényénél ült, félretette az evőeszközeit és zavartan kinézett az ablakon. Aztán felállt, kockás ingét betűrte a szíja alá, füttyentett egyet a kutyának, és kinyitotta nekünk az ajtót. Mintha már átéltem volna valamikor ezt a pillanatot, pedig alighanem egy olvasmányélményből származó érzelmi emlék lehetett csupán. Hasonló helyzetekre már az ókorban is akadt számtalan példa. A középkorban is hamarosan gyökeret vert a temetés tilalma: az egyház könyörtelenül büntetett, ám a „rossz” halott kiközösítésével gyakran a „jó” élőket is elveszítette. Az újkor fegyelmezői a kordában tartás tudományos-technikai taktikái mellett a megalázás régóta bevált módszereit is magukévá tették. A kockás inges férfi viszont kívül esett a játszmájukon, kültelki kis temetőjéről megfeledkeztek.
– Hogyhogy hiába autózzák végig az egész várost? – csóválta a fejét csodálkozva, háta mögött a kihűlőfélben lévő vacsorával. Elcsigázott hallgatásunk nyugtalanította, a kutya is kiérezte a feszültséget, idegesen vicsorgott. – Várjanak csak, és miben is halt ő meg tulajdonképpen? – lépett ki a sírásó. Mintha mögöttünk a sötétben hirtelen egy pestisoszlop emelkedett volna. Apám barátja szó nélkül kivette a zakójából a hivatalos űrlapot. A kockás inges férfi a diagnózist s a kliens fiatal korát együtt érző felszisszenéssel vette tudomásul, majd a név betűi egy kóddá álltak össze, a kód a szemek alagútjain keresztül az agyig jutott, és a sírásó megértette. – Hát, ezt igazán sajnálom, asszonyom – szorította meg édesanyám kezét. – De a temetőm valóban tele van – adta vissza a papírt. Majd merengve a fogason lógó kabátja után nyúlt. – Csak egy sír van itt. Saját magamnak. – Benyúlt a zsebébe az elemlámpa után, és füttyentett egyet a kutyának. – Megmutatom maguknak azt a helyet, szép hely, egy fa alatt. Körös-körül csupa rendes ember. Tudják, ha már Výbornýnak [‘kitűnő’] hívnak, nem választhatok rosszul, nem igaz?
A lámpa a tányér felett továbbra is világított, amikor a házikó ajtaját becsukta, és elvezetett minket, halványuló reményünkkel, a temető kapujához. Egy finoman emelkedő utacskán kaptattunk felfelé, utolsóként a kutya. – Nappal nem jöhet ide, de éjszaka kit zavarna, nem igaz? – Minket nem – biztosította édesanyám Výborný urat. – Apa szerette a kutyákat – tette hozzá a nővérem. – A lovakat szerette a legjobban – jutott eszembe. – Lejátszathatnánk neki valamit, ami a lovakról szól.
– Hát, itt van – állt meg a sírásó. Szép nagyon, nem igaz? Van egy kis saját tere az embernek, jó kilátás, rendes szomszédok. – Jobb parcellát nem is választhatott volna a Mester.
– Akarják akkor? – Igen! – bökte ki édesanyám. – Szívesen fogadjuk. De magával akkor mi lesz? – kérdezte elbizonytalanodva. – Majd csak elboldogulok valahogy, asszonyom. Egy sírásónak mindig akad helye, hát nem? Legalább ilyen előnye legyen ennek a szomorú mesterségnek, nem igaz? – Meglengette az elemlámpát, mintha valami harang lenne. – Az írás sem valami vidám mesterség – sóhajtott fel apa barátja. – Legalábbis nem ebben az országban. – És ha esik – kapcsolódott be a nekrológba a nővérem – nem áll itt sokáig a víz? – Micsoda? Ezen a földön? – kérdezte döbbenten a sírásó, és az elemlámpa fényét a sötét földre irányította. – De hát nem agyag ez, kisasszony. Fogja csak meg!
A lámpa megingott a huzatban, amikor körülálltuk az asztalt. A sírásó arrébb tolta a vacsorát, és kinyitotta a szolgálati könyvet. Az utolsó üres rubrikába beírta apám nevét.
A lámpa akkor is világított, amikor elmenetelünk után előlepett a sötétből három férfi, és eldarálta szolgálati szerepe szerinti szövegét. A sírásó meghallgatta őket, majd kinyitotta a könyvét. – Figyeljenek ide! A szó elszáll, az írás megmarad. Minden mesterségnek megvannak a maga szabályai, nem igaz? Nem lesz innen kihúzva semmi. – Betűrte a kockás ingét a szíja mögé, és füttyentett egyet a kutyának.
Így ajándékozott meg minket, s védte meg a sírt Výborný úr huszonegy évvel ezelőtt. Hogy hol találta meg a maga tartalék sírhelyét, sajnos nem tudom. De remélem, hogy szép ott a kilátás, s hogy rendes emberek veszik körül mindenütt.
(1992)




nahoru

beletrie
zajimavosti
publicistika
scénáře
biografie
galerie



© 2005








Valid XHTML 1.0 Strict